A kapucnis fiú

– Beep, beep, beep! – sikoltozik nem messze a fülemtől valami hang.
– Hol az a rohadt óra? – tapogatom végig az éjjeliszekrényt miután rájövök mihez tartozik a hang
forrása.
– Francba! – landol hangos csörömpöléssel a földön az ébresztőm.
– Még egy perc aztán felkelek! – dőlök vissza ernyedten az ágyba.
Az egy percből tíz lett, de nem késtem el az iskolából. Jobb is, mert nem bírnám anyám
puhatolozó kérdéseit az ébredésemről meg arról hogy mennyit aludtam.
Öt percel beértem becsengetés előtt az osztályba, mindezt úgy, hogy a bechipelésnél meg kellett
várnom még elkotródik onnan az a nyerítős lánytársaság akit rühellek.
Egyébként mostanában majdnem mindenkit rühellek, de leginkább az egész iskolát. A kapucnit
is azért teszem a fejemre, hogy ne is legyek itt igazából.
De az is baja mindenkinek, hogy a fejemen van, mintha azzal ártanék valakinek. Minden baj.
Az osztályfőnök is azt mondta múltkor, hogy normális ember módjára viselkedjek és vegyem le
a fejemről azt a szart. Na jó nem azt mondta, hogy szart, de majdnem úgy hangzott.
Még jó, hogy itt van legalább Balázs – gondolom mikor mellé telepszem.
– Felelsz, meglátod! Tanultál? – bököm oldalba.
– Egész éjjelig! – válaszolja.
– Hiszem, ha látom! – kuncogok.
A tanár közben elkezdi a béna játékát a betűkkel és számokkal. Azt hiszi nem tudjuk tudatosan
választ valakit felelésre, és nem azért mert á betű van szerdában meg a nevünkben.
– Balázs vagy Áron, mindketőben van á, majdnem, mint a szerdában az A csak az rövid A –
magyarázza miközben én próbálok úgy tenni mintha tökéletesen felkészültem volna az órájára
amire ő bezzeg sosem készül.
Magabiztosan lesek ki a kapucnim alól, Balázs bújdos.
– Balázs! – csattan a tanár hangja. Bevállt a taktika, elsőre megúsztam.
– Gyere had halljuk mit tanultál! – mosolyog padtársamra negédesen.
Csendben kifújom a levegőt.
– Elégséges ! Miért nem tanultál Balázs? – dobol türelmetlenül ujjaival az asztalon a biológia
tanár miután kivégezte őt.
– Mert nem tanítottál semmit azért! – súgja mikor mellém huppan.
– Nézd, nézd Juditot, majdnem kiesik a padból úgy jelentkezik! Ő bezzeg tanult, nem, mint te! –
piszkálom padtársam.
– Tanultam, több órán át! Komolyan! Te, ez azért van mert rábeszélté, hogy leborotvaljam a
szakállam. Úgy kevésbé voltam feltünő. Minek hallgattam rád! – morog.
– Mert úgy néztél ki, mint egy penészes szar, azért kellett leborotválni. Azzal az itt- ott
szőrpamacsokkal minden lányt elrémisztesz csak te nem akarod felfogni – mondom neki már
vagy századszor.
– Rendeltettem Anyámmal szőrserkentőt, hogy visszanőljön – vigyorog.
– Hülye vagy! Na tessék, ott a kitűnő, leülhetsz Juditka! Magológép ügyes vagy. És csengetnek!
– Készítsetek jegyzetet az 53. oldalból – szedi össze cuccait a tanár majd lassú, cammogó
léptekkel elhagyja az osztályt.
– Megint sokat tanultunk! Köszönjük! – tapsolunk közösen Márkal.
Az ajtóban Roland feje jelenik meg, int a szemével.
Értem mit jelent ez a szemkomunikációja.
Azt akarja menjek billiárdozni. Az egyetlen olyan dolog amit szeretek a suliban. Valami
csodálatos, hogy van billiárdasztal! Gondolhatná Roli, hogy ötperces szünetben nincs értelme
nekifogni játszani. Ráadásul szlovák jön. Szart se tanultam rá. Még jó, hogy bensőm rejtett
zugaiba valami csoda folytán szorult egy kis érzék ehhez a nyelvhez. Csomó rosszat elörököltem
a családból, úgyhogy meglepő, hogy jutott valami jó is.
– Most nem lehet! – integetek vissza neki. Indokként rámutatok a karórámra meg az előttem
heverő füzetre.
Roli szemében kihúny a vidámság, még a vörös haja is kissé elhalványulni látszik.
– Majd a nagyszünetben tesa! – kiabálom utánna vigaszul.
Szlovák kipipálva, jön a nagyszünet.
– Nézzétek a császárt! – vigyorog kajánul Roli és megcélozza a billiárdgolyót.
Szokásához híven akkorát üt bele mintha tekegolyó lenne.
A billiárdgolyó felpattan a levegőbe majd onnan súlyosat koppanva a kőpadlón elindul hosszan
szárnyaló útjára. Lerepül a lépcsőházon át egészen az alsószintre.
– Majd az Isten megsegíti az arra haladót! – szoktuk egyházis diákként gondolni ilyenkor. Mint
pár perc múlva kiderült, az Isten most az igazgató fejét kímélte meg a golyóval való
találkozástól.
Megállt előttünk a billiárdgolyóval a kezében. Roli lángvörös, mi többiek röhögünk.
– Te voltál? – kérdezi.
– Véletlen volt! – magyarázkodik.
– Ilyen véletlen ne legyen többet! – ejti kezébe a golyót.
– Délután folytatjuk? – kérdezi miután eltűnik a főnök az irodájában.
– Nem sajnos, táncpróba van! – ugrok a levegőbe oly módon, hogy azt Tarzanból a Csita is
megirigyelné.
A táncon aztán tettem egy felfedezést!
– Balázs tud táncolni és mindezt úgy, hogy sose táncolt. Kész Frank Sinatra rejtőzik benne!
– Innen nézve nem optimális amit csináltok! – mondja fiatal táncoktatónk.
Nem értettük mit akar azzal az optimálissal, annyira nem, hogy majdnem lerúgtuk a forgással a
mellettünk táncoló Enikő fejét.
– Azt hiszem elegem lett!– közlöm Balázsal miután 2x megfagyott az ereimben a vér a majdnem
lerúgom a fejedet nevű projektben.
– Én most optimálisan hazahúzok! – súgtam neki.
– Nekem biológia órám lesz, muszáj mennem! – jelentettem ki.
A teremből kiérve nagyot fújtam :
– Szarba, holnap kezdődik minden előről!
– Beep, beep! – szólal meg az ébresztő.
– Még egy kicsit hagy aludjak! – dőlök vissza miután lenyomtam az órát.
Fogmosás közben eszembe jut az álmom.
– Azt hiszem csapdába kerültem! Minden kezdődik elölről, már nem szabadulok – kapom fel egy
nagy sóhajjal induláskor az aktatáskamat amiben a diákok kijavított dolgozatai lapulnak. Az
ajtóban még hátranyúlok a nyakamhoz a kapucnimat keresve.
– Segítség, a kapucnimat akarom! – kiabál a szürke tanári megjelenésem mögé bújt egykori gimnazista.