www.kiralydenisa.com

Az élet fájdalmasan szép...

2024.09.25
Saját fotó
Saját fotó
Ma újfent megállapítottam, hogy milyen fájdalmasan is szép az élet. Nem tud csak szép lenni, mert minden szépségben ott az elmúlás lehellete. És minden fájdalomban van valami szívfacsaróan szépséges. Szerdánként nem itthon hanem otthon ébredek, négy negyvenkor. Megyek ébresztem őt kinek már nem tud az élet időt adni csak fogyó perceket. - Jó reggelt Mama! - símítom meg az arcát. Kinyílik a szeme, felragyog, azzal a ragyogással amihez hasonlót már láttam egy hosszú útra készülő embernél. - Jó reggelt! - mondja olyan mosollyal az arcán, mint aki a földi paradicsomban ébred. Különös fénnyel ragyog a szeme. Földöntúli érintés ez a lelkemnek. Elfeledem az emberi nyomorúságot, elfeledem hogy az egykoron magas erős Nagyanyám elveszik az ágyban, hogy a végén mind elfogyunk erről a világról, mert megérzem, hogy ez mit sem számít. Elkészülünk aztán érkezik a mentős a hordágyal és elviszi őt a dialízisre. Nézem ahogy kikanyarodik vele a főútra. Délután hazajön, ha minden igaz. Felsétálok a kertbe. Szarvasok bőgnek, és a föld hajnalszagú lehellete vesz körbe. Hálás vagyok. Hálás, hogy képes vagyok meglátni a test fájdalmas elmúlásában, és a visszaszámlált percekben a földöntúlról áradó szeretetet, Isten jelenlétét. Hálás vagyok, hogy képesek vagyunk, hogy van erőnk. A felkelő nap kíséretében indulok haza. Félúton kilép elém méltóságot sugárzó eleganciával az erdő királya. Csupa élet és varázslat. Pillanatra megáll, felém néz, beleszagol a levegőbe aztán egy szökellésel továbbáll. Én is folytatom utam a hajnal ajándékával. Az ajándékkal ami örökre az enyém, amit már nem tud elvinni magával ez a csalfa földi lét ami azt szeretné elhitetni, hogy fogyó percekből és elkopó testből áll az élet . Engem már nem tud becsapni... 



Share