EmberSég
2026.01.27
Megtörtént eset alapján készült ez a kis történetkém a holokauszt nemzetközi emléknapjára.

Hideg volt. Nem az a fajta hideg, amit a fagyos levegő csillámai vagy a fehér táj szépsége feledtet. Ez a hideg a lelkünkig hatoló zimankó, az a novemberi hideg mikor minden szürke és nyirkos. Azon a napon is esett az eső. Vidáman bandukoltam az utcánkban, mert volt a kezemben egy piros esernyő. Pont akkora ami egy hat éves kislánynak elegendő védelmet nyújt. Olyan hat háznyira tőlünk az iskola udvarán arra lettem figyelmes, hogy emberek ülnek kint szabad fővel az esőn. - De hisz ez a Téli néni - ámultam el. Egy utcában laktunk a zsidó származású Téli néni családjával, jól ismertem őt. Mindig volt hozzám pár kedves szava. Megálltam egy pillanatra, hogy megfejtsem mi okból áznak az iskola udvarán. Ekkor szólított meg.
— Gyere ide kislányom!— lépett a kerítéshez. Nem volt rajta sem kabát, semmi hideg időjárásra alkalmas ruházat.
— Jó napot Téli néni! —köszöntem udvariasan.
— Aranyom látod, fázunk és éhezünk. Odaadom a házunk kulcsát, szépen megkérlek hozzál nekünk meleg ruhát, pokrócot. Pénz is van, azon ennivalót is tudsz venni — nyújtotta át a kerítésen remegő kezzel a kulcsot. Megszeppenve szaladtam haza. Elmeséltem Anyámnak mit láttam és mire kért meg a szomszéd néni. Anyám fogta a kulcsot átmentünk Téli néniék házába, és összeszedtük ami meleg holmit találtunk a család részére. Én pedig azon nyomban szaladtam a meleg holmikkal vissza hozzájuk. Estére tértem még egyet a pogácsákkal amit anyámmal nekik sütöttünk. Innentől naponta pakolta Anyám nekik az ennivalót egészen addig míg az őrök fel nem figyeltek rám. Egyikük azt mondta, ha mégegyszer visszamegyek bezár engem is közéjük.
Most is érzem Téli néni remegő kézszorítását és hálás tekintetét ahogy átvette tőlem a meleg pokrócokat. És áldom anyám bátorságát, hogy segítő szándéka nagyobb volt annál, hogy engem féltsen.