www.kiralydenisa.com

Visszafejtett minták

2026.08.21

Mostanság érzem, hogy egyre mélyebb rétegekből kell előszednem gyermekkorom kihallgatott, meghallgatott vagy elsuttogott történéseit. Lehet azért is érzem így, mert már nincs Mama akinél rákérdezhetnék : 

— Jól emlékszem Mama, hogy is volt amit Dédi mesélt, tudod az amikor... 

De az is lehet ahogy haladok az időben úgy fakulnak bennem a történetek és maradnak az érzések. Mára már majdnem magamra maradtam ezekkel a darabka életöredékekkel, mert van amiről szüleim sem hallottak. Sokszor belekapaszkodom egy kis szálba és lassan fejtem vissza, mint egy kibontanivaló pulóvert. Aztán csak eljutok az eredethez. Ha nem akkor is rátalálok valamire; az érzésre amit akaratlanul is átadott Dédnagyanyám. Akkor is átadta volna, ha nem mesélt volna történetet, mert az őseink összes megélése itt fut bennünk, nem az ereinkben, egészen máshol, láthatatlan tárolókban. A biológiának bizonyosan van megfelelő magyarázata rá DNS-el és epigenetikával kapcsolatosan, én csak azt tudom, hogy mostanság divatossá vált transzgenerációs mintázatnak, traumának nevezik ezeket a láthatatlan fonalakat. Egy ideje már rálátok, ráérzek, nem adok nevet neki, nem is tudnám jól nevezni, csak érzékelem. Tudom, igazából nem az enyém, nem az én megélésem, és mégis az enyém. Az elmúlt időszakban aktiválódva érzem az egyik ilyen mintázatomat. Tudtam hova nyúljak vissza, hol keressem. Itt lapult elásva bennem a történet. 

1957- t írtunk. Felmenőim szegény napszámosok voltak, de igyekvő természetű emberek. Legfőképp Dédnagyanyám. Hallottam vissza olyan történeteket róla, hogy váratlan vendég érkeztével elrejtette az ételt az asztalról. Ha így volt sem tudok ítélően gondolni rá. Tudom miből kellett gazdálkodni, és mindezt a háború utánni időszakban. Ha nem lett volna elég kemény kezű nem tudom hova jutottak volna. Az egyik ilyen láthatatlan örökségemről, vagy, ha úgy tetszik lenyomatról amit itt őrzök magamban az a papír fog tanúskodni amit itt közlök majd. Ez egy szlovák nyelven íródott bírósági döntés 1957- ből, amikor Dédnagyapámat elítélték tiltott zugvágásért 2 hónap szabadságvesztésre, melyet 1 évre felfüggesztettek. Eme tettének bizonyítására egy helyi besúgót használtak, szebb szóval élve helyi megbízott volt az illető. Ilyen volt az akkori diktatúra, szép csomagolásba bújtatta a rútságokat is. Megbízott...Ezek a "megbízottak" lesték a házak kéményeit, a pörzsölés és zsírkisütés jeleit kutatva. Nem riadtak vissza még a házakba való behatolástól sem, hogy bizonyítékot szerezzenek. Ugyanis a kommunizmusban a "zugvágást" népellenes bűncselekménynek tekintették, így a hatóságok vagy a túlbuzgó feljelentők semmilyen jogi és erkölcsi határt nem tiszteltek: a magánlaksértés, az ablakon való bemászás teljesen mindennapos módszer volt a részükről, hogy tetten érjék a családjukat etetni próbáló gazdákat. Az akkori rendszer így tehette aztán bűnözővé a becsületes, családjukat eltartani akaró földműveseket a saját maguk által nevelt állatok leölése miatt. És ehhez feljelentésre, besúgókra, elszámoltatásra éhes emberek kellettek, és rendszer aki erre buzdított. Amikor ma körülnézek, láthatatlan érzékelőim fellázadnak a folyamatos hergelésen, a börtön és elszámoltatás követelésén akkor tudom, hogy teljesen mindegy, tett-e valaki valamit vagy sem. A lényeg mögötte van, mélyebben. Az ember, ha nem tud mit kezdeni a saját belső feszültségeivel amik felszínre törnek és nem ismeri fel eredetüket a legkönnyebb utat választja: ráfogja érzeteit a világra, másik embertársára, bűnbakot képez , és a büntetését követeli. Ez a pusztító reflex nem a jelen terméke: ez ugyanaz a vakhang, ami 1957-ben a feljelentőt az ablakhoz vezette, és ami Dédnagyapámat bűnözővé tette.Ha nem vagyunk tudatosak ezekre a háttérben futó mechanizmusokra, és engedjük, hogy belesodorjon minket a mindennapi hergelés, valójában ugyanazt a fonalat kötögetjük tovább a múlt pulóveréből. Újraírjuk azt a rideg logikát, ami a felmenőinket megnyomorította. Vissza kell fejteni, muszáj! 

Én nem azért fejtem vissza a múlt szálait, hogy régi sebeket tépjek fel, hanem a felismerésért. Azért, hogy észrevegyük: az a késztetés, hogy a másikat bántsuk, elítéljük vagy ellehetetlenítsük, sokszor nem is a miénk. Hanem a Dédszüleink fel nem dolgozott, elfojtott fájdalma, és túlélési parancsa üzen bennünk. Azzal, hogy rálátok erre a mintázatra, lehetőséget kapok arra, hogy megállítsam ezt a kört. Dédnagyapám története ma már arról beszél nekem, hogy a múlt sebeit és a jelen feszültségeit nem az örökös bűnbakkereséssel, hanem a megértés és az önreflexió csendjével lehet végleg begyógyítani.

Ui: Dédnagyapám bírósági papírja egy törékeny családi ereklye, amelynek fotóját a történet személyessége miatt osztottam meg veletek. Kérlek benneteket, hogy ezt tiszteletben tartva a képet ne mentsétek le, és ne használjátok fel máshol. Ha osztani szeretnétek írásomat teljes egészében tegyétek. Köszönöm, ha vigyáztok a múltunk darabkáira.

Share