Hiányzik a világ...
2025.09.01
Lassan komótosan sétálgatok hazafelé. Kicsit fáradt bandukolás ez, újfent kitört a háború köztem és a parlagfű között. Tart már egy ideje, olyan tíz éve bizonyosan, de kezdem már megoldhatatlan stádiumba sorolni a helyzetet. Szóval lassan bandukolok, mert a harc kihat az energiaszintemre is. Városunk öt óra tájékában már eléggé álmos arculatát szokta mutatni, most sincs ez másképp. Az ásítozó látképet négy biciklis fiú oszlatja el.Vadul közelednek a Kutyahegynek nevezett magaslatról majd sorban egymás utánban rászaladnak egy különleges megoldással készült vízelvezető aknára. Azt hinném összetörik magukat, de helyette egymásutánban repülnek olyan métert. - Menjünk arra , ott jó gyorsan lehet menni! - adja ki az ukázt az elsőnek földet érő fiú a fejével a pincesor lejtősen tartó útvonala felé intve. Azzal nagy biciklis lánccsörgős hangokkal elindulnak. Vadul, de mégsem veszélyesen tekernek. Olyan igazi gyerekesen.
— Az autókra vigyázzunk! — mondják. Aztán az utcából örömujjongó rikkangattásaik szállnak már csak felém. Elfeledem mèg a parlagfüvet is amit egyébként istenek eledelének neveznek és kicsit megáll velem a pillanat. Olyan régen láttam ilyet! Kutakodom gondolataimban mikor is. Aztán rájövök: saját gyerekkorom óta nem találkoztam ilyen önfeledt biciklizős fiúsereggel. Van amiről nem is tudjuk, hogy hiányzik míg nem találkozunk vele újra. Hiányzik a világ ami gyerekhangoktól hangos, ahol száll a kiszámoló hangja, és pattog az ugrókötél .
Ahol "igazi" gyerekek vannak...