Hogy lövöd le a farkast?

Mindenkinek van egy farkasa és óhatatlanul szembe kell nézni vele, előbb vagy utóbb. Erőt és hitet kívánok hozzá.

– Átmegyek Dezső bácsiékhoz! – kiabált be a konyhába. A választ sem várta meg.

Elkapta a fogasnak támasztott puskát és már csapta is be maga után az ajtót. Olyan puska volt, amit hetedhéthatáron túl is megirigyeltek volna. Hosszú, egyenes cső, sötétre pácolt faagy, gondosan kifaragott markolat. Úgy állt a kezében, mint egy öreg vadőr puskája. Egyszer az árokparton hasalva célozgatott vele, mikor a szomszéd faluból származó csendőr éppen arra ment a kis mopedján. Késő volt már elbújni a puskával. Meglátta őt a komoly kiállású, magas ember.

– Hallod, fiam, hozd csak ide, mutasd, mid van, mi az ott nálad! – kiáltott rá, miután hirtelen megállt az út szélén.

Megszeppent. Feltápászkodott a földről, feljebb tolta a nehéz üvegű okulárisát az orrán. Ott remegett a lábában a futás ösztöne, mentette volna az irháját a puskával együtt. Nagyanyáékig tán elérne, ott elbújhatna a pajta padlásán, meg nem találná az az egy biztos, de az az összevont fekete, bozontos szemöldök megbénította a lábát. Lassan odasétált. Kockás teszilnadrágja még szúrósabb volt a lábán, mint eddig. Utálta. El is határozta még a múltkor, hogy szétnyírja, de aztán eszébe jutott, hogy az összes nadrágja ilyen, mindet szét kellene nyírnia, és akkor nem lenne mit hordani.

– Még jó, hogy rajtam a kalap! – szaladt át rajta a gondolat.

Az óriási cowboykalap valami csodaerővel ruházta fel. Amint felkerült a fejére, mintha ő maga lett volna Old Shatterhand. Még a pisztolytartó is az oldalán olyan oldshatterhandes volt.

– Na, add már ide, hadd nézem! – vette ki kezéből a puskát. Belenézett a függönyrúdból álló csövébe, célozgatott, megtapogatta a jól megmunkált sötét markolatát.

– Jó puska ez! Hol szerezted? – dörgött a hangja.

– Kaptam nagybátyámtól! – húzta ki magát.

– Nesze, vigyázz rá, el ne veszítsd! – ült fel a kis motorra.

Megkönnyebbült, megmaradt a puska.

Most is ott lógott az oldalán ahogy Dezső bácsiékhoz sétál.

Alig várta, hogy feltegye neki Dezső bácsi a kérdést.

– Gyerek, hogy lövöd le a farkast?!

Ilyenkor két kezével pisztolyt formált, és felváltva lődözött velük.

– Ptyi-ptyi! Paff! Paff! – mondta hozzá, és minden lövésnél megrántotta az ujját, és hátrarántotta a kezét, mintha lökött volna rajta egyet a pisztoly.

Szanaszéjjel lődözött mindent, ne maradjon egy láthatatlan farkas sem. Ez nagyon jó móka volt egészen addig, míg meg nem történt az a bizonyos gixer.

Dezső bácsiéknak volt egy öreg kutyájuk, név szerint Duncsi. Általában nem jött elő, mindig valahol a nyári konyhánál kóricált. De az ominózus napon valahogy úgy esett, hogy előrejött. Már bent volt a kapun, pár lépés választotta csak el a bejárati ajtótól, mikor egyszer csak ott termett.

– Haff, vaff! – nézett rá csúnya pofával.

Abban a pillanatban úgy vitte haza a lába, mint a nyíl. A kapu nagyot csattant mögötte.

– Mi van, Öcsi? Már vissza is vagy? – nézett nagyot az anyja, mikor alig tíz perc után hazaérkezett.

– Hol hagytad a kalapod? – lépett elébe.

– Kalapom? – nyúlt a fejéhez, majd az oldalát tapogatta pisztolyai után, és a puska sincs a vállán.

Forróság szaladt a fejének. Lassan lebiggyedt a szája is. Az egész muníció, minden lemaradt.

Onnantól kicsit más lett a farkasos játék.

Az öreg Dezső bácsi mindig bent pihent a szobában. Az eset előtt csak néha volt alkalma megmutatni, hogyan lövi szanaszéjjel a farkast, pedig örömmel lőtte volna többször is. Viszont a szégyenteljes futás után minden alkalommal előjött az öreg.

– Na, gyerek, mutasd, hogyan lövöd le azt a farkast? – kérdezte, de a hangja és szeme állása is megváltozott. Most valami hamis sandaság fénylett a szemében, ő pedig ettől valahogy már nem akarta azt a farkast lelőni. Ha lőtte is, az csak olyan gyenge piff-paff volt.

Aztán elteltek az évek. A függönyrúd puska és a cowboykalap feledésbe merült, a farkasos játék elmaradt. De egyszer azért eljött az idő, amikor le kellett lőnie azt a farkast. Úgy igazából. Sok-sok év múlva.

Szemébe kellett néznie, egyenest. Semmiből jött, hirtelen, alattomosan lépett elő az ötvenedik születésnapja után három nappal. Nem lehetett futni, csak beleállni erővel és hittel.

Ráfogni a puskát, célozni, és kész. Élet vagy halál. De mielőtt kioltja az ember a fenevad életét, szeretnie is tudnia kell azt. Egy pillanatig, mikor a szemébe néz – nemcsak kegyetlenül leteríteni, mert az könnyű volna –, hanem szeretni is kell.

Szeretni benne azt, amit hozott, amivel ott settenkedhetett, hiába, hogy látszólag hirtelen jött. Csak látszat a hirtelensége, a farkas csendben vadászik, becserkész, aztán támad.

Tudni kell megszeretni, aztán megérteni a farkasunkat, a nehezet, a rosszat, azt is, ami fáj.

Feltette a cowboykalapot, belenézett a szemébe és lelőtte a farkast.

– Gyerek, hogy teríted le azt a farkast? – kérdezte az öreg azon a napon, mikor telihold volt és őt műtötték.

– Hát így! – válaszolta.