Ami nem történt meg

Egyetlen jó dolog van az ürességben. Mégpedig az, hogy az ember érzi abban bármi benne lehet. Még a  jónak a lehetősege is.

Nem volt szék a szobában csak egy sezlony. Leültem rá, hogy valami támaszomul szolgájon. Aztán csak néztem ki a fejemből. Próbáltam nem gondolkozni. Igazából nem esett nehezemre, mert mindent megállni éreztem, még a szívemet is. Csak buhogott bent tompán, utolsó élő szövetjeként egy holt anyagnak.
Másnap a tompaságot átvette valami fokozatosan kialakuló feszültség. Végigvettem magamban mi mindent tettem és nem tettem. Azt mondta csak bántottam.

– Mit tehetnék, hogy jóvátegyem? Miért is voltam olyan? Nem kellett volna úgy bánnom vele. Olyan kezelhetetlen feszültség lett úrrá a testemben, hogy el kellett menjek futni. Valahol muszáj volt levezetnem tehetetlenségem generálta indulatot. Addig futottam míg alább nem hagyott bennem a lelki felindulás. Vágott, metszett a fagyos levegő, főleg így, hogy évektől nem futottam, de jól esett jeges érintése.

– Írjak neki? De mit írhatnék, mit is mondhatnék még? Mindent elmondtam már. Végül írás helyett eltettem a fényképét, és a tőle kapott tárgyakat látókörömből. Harmadnap megint a tompaság lett úrrá rajtam. Dolgoznom kellett volna, másnapra volt egy leadandó tervrajzom, de képtelen voltam összpontosítani.

– Holnap ráírok! – feküdtem le az elhatározással. Megkérdezem szeretne -e még valaha látni. Sokáig nem aludtam, álmomban megöltek. Nem viselt meg, mert már megszoktam, hogy abban a szférában rendszeresen meghalok.
Aztán másnap mégsem írtam neki, mert megtudtam randevún volt valakivel. Eltüntettem mindenhonnan. A lelkemből is ki akartam vésni, de nem ment. Már nem bántam semmit a múltból, az égadta világon semmit. Minden jó volt úgy ahogy tettem.
Beteg lettem nem nagyon csak éppen annyira, hogy betegségem otthon tartson. Így lakásom fogjaként teltek a napok, a hetek, a hiánya megszokottá vált.

Igazából már nem is hiányzott mert részemmé vált a hiány.

Néha azon kaptam magam valami változás után kutat tekintetem, valamit keresek amit el kellene raknom a többi dolog után, de nem volt már mit eltenni. Tárgyi dolog egy sem akadt.
Egyszer azt olvastam valahol: a szürke szín semleges, szünet a színek közt. 

Pont, mint az üresség.

Se rossz, se jó.

Egy másik szobában még minden a helyén volt, a közös emlékek, a kapott tárgyak.
Mert ő még várt. Nem tudta pontosan mire. Valami tettre, valami olyanra ami visszaadja a hitét. Nemcsak benne, hanem úgy az egész életébe. Tett egy lépést a falon lévő polc irányába, de aztán tétován megállt, nem tudta miért. Talán nem akarta látni azt a képet.
Néha kinézett az ablakon és azon kapta magát azt nézi hátha megáll az az autó. Ha jelzett a telefon azt hitte ő ír. Ő nem, de írt más. Csalódás volt, de azért legalább valakinek számított. Végül, hogy megszüntesse az érzést ami már majdnem láthatatlanná tette elment egy kávéra a férfival, aki kitartóan foglalkozott vele .

– Tejjel iszod? – hallotta a kérdést.
– Nem – válaszolta automatikusan és várta azt a tekintetet, azt az érzést amit megszokott, ha ő nézett rá. Hiába.

– Nem tudja, hogy a kávé tej nélkül az igazi. Ők ketten tudták.
Élete úgy folyt tovább, mint a befagyott jég alatt a folyó. Néha álmodott. Ült a tengerparton, naplementét nézve. Mielőtt alámerült volna a vörös napgolyó a tengerbe mindig megérkezett és melléült. Nem szólt semmit csak ott volt. Ő ráhajtotta a fejét a vállára és minden a helyére került. Mellbevágó volt ébredés után az érzés.

A várakozás érzése. Ennél talán a felejtés is könnyebb. Semmi sem feszíti úgy keresztre az életet, mint a meddő várakozás. Várni valakire aki nem jön el. Várni, hogy megtörténjen a megtörténhetetlen. Várni, hogy felfogja a lélek amit az ész már tud.

Várni, egy életen át...