Piros almácska

Ez a novellám nagy örömet okozott nekem azzal, hogy az  Aposztróf Kiadó több száz pályázó közül  is méltónak találta az antológiában való megjelenésre. Zsűrizte Osváth László József költő, szerkesztő, magyar tanár és Lukáts János költő, szerkesztő.

Karácsony volt.

Bepakolta egy szatyorba a kötést, amin épp dolgozott, és elindult a

lányáékhoz a falu túloldalára. Lassan ment, nehéz szívvel, nem is tudta

akar-e menni, de valami halvány kis vágy a család, a szeretet után arra sar-

kalta, hogy elinduljon.

Lassan lépegetett. Melegre vágyott. Meleg volt otthon a házban, de az ő

szíve olyan fagyos volt, hogy azon külső melegség nem segíthetett, mégis,

valahol mélyen bent vágyott egy törődő jó szóra, valamire, ami megszünteti

ezt a dermesztő belső hideget. Ropogott a csizmája alatt a hó, a hópelyhek

pedig úgy ültek sötét posztókabátján, mint apró kis csillám díszek sokasága.

Csendben haladt a csikorgós hóban, be-bepislantva a házak ablakán. Néhol

látszódott a karácsonyfa. Egyszer állított ő is, kicsit, olyan aranyost, de az

ura részegségében úgy vágta falhoz, hogy minden dísz összetört rajta.

Lassabbra fogta lépteit. Valahonnan kántáló gyerekek éneke szállt felé.

"Mikor én kis gyermecske vótam,

Juhok után jártam,

Egy piros almácskát találtam,

Aszt is az istenkének szántam,

Szájjon erre a házra

Az Isten áldása,

Dícsértessék a Jézus Krisztus!"

Kőszíve mintha repedni készült volna.

Be jó is volt, mikor gyermekecske voltam! Bár ne születtem volna meg! -

gondolta már sokadszorra. Megátkozta már a világot, benne magát is meg-

számlálhatatlan mennyiségben.

Az Istent is elátkozta. Be nem tette a lábát a templomba. Gyerekkorában

járt ott utoljára. Szívében akkora harag volt az Isten felé, hogy nem vitte rá

a lélek, hogy átlépje a templom küszöbét.

- Mondd, Istenem mivel érdemeltem ki ezt a sorsot? - kérdezte Istent

számtalanszor.

Választ nem kapott csak még több kínkeservet. Így meggyűlölte még

Istent is.

- Egy piros almácskát találtam - ismétlődött fülében a kántálók dalla-

ma.

Milyen boldog volt gyerekkorában! Ült a réten libákat legeltetve. Gyer-

mekláncfűből font éppen koszorút, mikor az árnyékot adó vadalmafáról

ölébe hullott egy alma. Nem volt mutatós, de finom, savanykás íze oltotta a

szomját. Akkoriban még nem volt sebzett a szíve.

Aztán pár évvel később Béla elcsavarta a fejét. Nem is tudja, hogyan tör-

tént. Egyszer csak ott volt a gyerek. Szabadult volna. Mélységesen szégyellte

magát, nem mert a szülei szeme elé kerülni. Beugrott a folyóba télen, de

még a folyó is kivetette magából, annak sem kellett, a nagy szoknya alatt la-

puló keserves terhe fent tartotta a víz tetején. Egy ideig próbálkozott, aztán

feladta. Csurom vizesen, félig megfagyva kopogtatott keresztanyja ajtaján.

Annak elmondta szégyenét. Nem volt mit tenni. Meglett a gyerek, Béla meg

elvette feleségül, mert az anyja kiüldözte volna fiát a világból, ha nem teszi

meg, hisz' jó nevelést kapott. Ezzel kezdetét vette hányatatott élete.

- Sose legyen gyereketek! Annak a legjobb, akinek egy sincs! - taná-

csolta később mindenkinek. A gyerekhez és az egyszeri botlásához kötötte

tönkrement életét.

Pedig szerette a gyereket, a többit is, akik az első után születtek, de mi-

nek születni erre a nyomorúságos életre?!

Ahogy lassultak a léptei, úgy erősödött a havazás. Egyre sűrűbben szállt

az égből a fehér áldás.

- Ugyanilyen hóesés volt, mikor elvitte szánkón a gyereket. Még öröm-

mel is engedte.

- Végre foglalkozik vele valamit! Jó melegen bebugyolálta, beültette a

szánkó végébe a még beszélni nem tudó lányukat.

Béla pedig húzta, elindult vele sétálni. A séta valahogy hosszúra nyúlt. Ő

pedig már nem győzött a kapuba kijárni, lesni, hol maradnak, hisz' közben

sötét is lett. Átfagyva, hótól teljesen elázva hozta haza a szánkón a gyereket.

Útközben felöntögetett a garatra, a szánkót a gyerekkel párszor felborította.

Tüdőgyulladás lett a vége. Minden órás terhesen gyalog, karjában vitte le a

lányt a szomszéd városban lévő ügyeletre.

- Ah, jaj! Mennyi minden volt! - sóhajtott fel, majd megállt egy pil-

lanatra, mert szülei háza mellett vezetett épp az útja. Már nem éltek. A

ház ablakai most sötéten ásítottak. Nem úgy, mint akkor. Akkor, azon az

éjszakán melegséggel töltötte el szívét a pislogó fény játéka szülei házának

ablakán.

Egy verés után kisbabával a karján hazaszaladt. Önkéntelen cselekvés

volt ez tőle. Nem számított arra, ami utána lett. Utánajött, és szegény apját

jól megverte a Béla. Majd a szíve szakadt bele.

Többet nem ment haza. Féltette őket.

A lánya háza elé ért. Picit megtorpant, de aztán lassan lehajtott fejjel

továbbsétált.

- Mit akarsz te még a karácsonnyal? Hát nem volt elég jóban részed? -

tette fel gúnyosan magához intézve a kérdést. - Bolond asszony - mondta

ki hangosan bele a csendes téli éjszakába.

Lassan körbement a falun.

A művelődési ház! Egy mulatságba elment vele. Mindenki előtt két ak-

kora pofont kapott tőle, hogy még másnap is csengett a füle. Megvádolta,

hogy kelleti magát a férfiaknak. Soha nem volt olyan. Gyerekfejét tudta

megbolondítani a Béla, mert olyan jóképű volt, és mindenki belé volt sze-

relmes, de soha többet férfira nem nézett. A mulatságban is neki volt ott két

szeretője is, az egyiktől gyereke is lett. Azért adta neki a pofont, mert azt

hitte, mindenki úgy él, úgy gondolkozik, mint ő, vagy mert a saját bűnéről

így akarta elterelni a figyelmet.

Akkor ott fogadta meg, többet nem hagyja magát megütni. Ahányszor

ütni kezdte, annyiszor adta vissza neki. Ereje volt. Megedződött, mert mi-

dent ő csinált otthon. Az első alkalomkor bátorságot ő is az alkoholból

merített. Tudta, megint jön a verés, hát felhajtott két kupicával, és mindjárt

megjött a bátorsága. A többihez már nem kellett az ital. Rájött, elbír vele, ha

kell. De a gyerekeken állt bosszút. A nagyobbat inkább odaadta a nagyszü-

lőknek. Úgy érezte, jót tesz neki. De a fiú. Azt tönkretette. Ő meg hagyta.

Egykori lágy vonásai melyek mostanra már kemény merev maszkká vál-

toztak arcán, erre a gondolatra megremegtek.

- Szegény gyerek!

Lassan körbeért a karácsonyi éjszakában a falun. Már a hó sem hullott

olyan erősen.

Egyszer megkérdezték az unokák tőle mi a kedvenc nótája. Nem akarta

kimondani, de végül csak kivallotta:

- Megmondtam egy piros rózsaszálnak... - mondta nekik.

Addig kérték míg el nem énekelte.

"Megmondtam egy piros rózsaszálnak,

Küldjön egy szép rózsát a babámnak,

Azt felelte, későn van már,

Hull a levél, elmúlt a nyár régen.

Piros rózsa mért hazudtál nékem,

Mért mondtad, hogy elmúlt a nyár régen,

Piros rózsa hová lettél,

Hűtlen babám mivé tettél engem,

Piros rózsa hová lettél,

Hűtlen babám mivé tettél engem."

A végén elcsuklott a hangja. Szépen tudott énekelni, de ezt még annál

is szebben énekelte. A fagyos szíve énekelt. Egy pillanatra akkor elfeledte a

jeget, mi páncélként óvta a fájdalomtól. A jég felengedett, hogy a fájdalom

énekként találjon kiutat belőle.

Kapuban eszmélt fel keserű gondolataiból. Körbeért a falun. Hazaért.

Az ablakon fény szűrődött ki.

- Be kellene menni. Folytatni ezt az életet. Mi végre, azt nem tudom.

Bolond asszony, karácsonyt akartál?! - sóhajtott, miközben benyitott a ház

ajtaján.